Hadifogság

1944 végén, a náci megszállást követően, Veress Pál bevonult póttartalékos katonának, vagy ahogy később mondta magáról a róla készült portréműsorban: "Gyáva voltam, ezért bevonultam". Legjobb barátjával, Kovács Gyurkával gondolkoztak a szökésen, de miután Gyurkát a szeme láttára lőtték agyon szökési kísérlet miatt, visszakozott ettől. Önéletrajzában operett-katonáskodásnak nevezi az egészet. "Puskám sohasem volt, ágyút összesen egyszer láttam." Hamarosan amerikai hadifogságba került. Erről az időszakról szól az alábbi megemlékezése.

Katonaság – hadifogság – hazaérkezés

”1944. okt. 19-én vonultam be (mert tovább már nem bírtam dekkolni), a 101. légvédelmi tűzérosztályhoz, mint póttartalékos, a nagyrészt túlkoros értelmiségiekből álló kiképzőszázad közlegényeként.
Pár hónapos bolyongás után (kiképzésről persze szó sem lehetett) vasúton Német-országba szállítottak. Január eleje lehetett, mire megérkeztünk. Biblis mellett – ahol most atomerőmű van – egy katonai repülőtér védelmét láttuk el, azaz töltöttük az időt, s ha jöttek az amerikai repülők, elbújtunk. Április elején egy nap észrevettük, hogy a németek eltűntek, erre mi is útnak indultunk – egy lopott űrlapra általam hamisított ’Marschbefehl’ fedezetével – hazafelé. Tizenkét géppuskánk és egy szamár-húzta kordénk volt. Ezt az egész történetet nagyon meg kellene írni, de eddig nem tudtam rászánni magam, mert annyira inkább szégyellni valónak érzem, mint operettszerűen mulatságosnak. Egy hónapi menetelés után értünk München közelébe. Egy takaros kis faluban szállásoltuk be magunkat, a nevét sajnos elfelejtettem, a jegyzeteim pedig – mint később erre rátérek – elvesztek. Itt történt valami, ami mint történészt talán érdekelhet, nem tudok róla, hogy valaki megírta volna. Parancsnokunkat, Hübner Lajos hadnagyot felkereste két úr. Tolmácsként részt vettem a tárgyaláson, amelyen előadták, hogy ők Ritter von Epp bajorországi Reichsstatthalter megbízottai. Főnökük a bajorországi náci uralom megdöntésére készül, a németekben nem bízik, ezért minket kér fel, hogy a főhadiszállásának az őrizetét ellássuk. Elvállaltuk, s két nap egy éjjel strázsáltunk a 12 puskánkkal egy erdei vadászlak körül, de nem jött senki. Aztán a müncheni rádióban, amely addig csak zenét adott, felhangzott Göbbels jellegzetes üvöltözése. Szegény Epp lovagot az SS agyonverte,* mi az erdőben eldugtuk a puskákat és idilli kis falunkban tovább vártuk az amikat. Ez április 28. táján lehetett. Ebben úgy látszik tévedtünk és megmenekült, mert a Meiers lexikon szerint 1946. dec.31-én amerikai fogsagban halt meg.

Veress Pál vándorútjának főbb állomásai egy csajkára karcolva

A csajka
Csajkakarcolatok
A vándorút térképe

Hogy pontosan hol volt a főhadiszállásnak kijelölt vadászlak, azt sajnos nem tudom megmondani. Másnap néhány jeepen megérkezett az amerikai hadsereg. A zöme tovább ment a város felé, az ottmaradókkal sikerült elhitetni, hogy afféle munkaszolgálatosok vagyunk. Nagyon jóban voltunk velük, lett cigaretta, konzerv, csokoládé. Két napig tartott ez a paradicsomi állapot. Aztán megjöttek az MP-sek (Military Police)– meg egy szlovák, aki Dachauból szabadult –, leleple-ződtünk. Május 1-én kora reggel fel kellett sorakozni, teherautón egy gyűjtőhelyre vittek, ott néhány órai várakozás után újabb teherautók jöttek. Nem valami szelíden feltuszkoltak: ordítozás, seggberugások, pofonok. Sokunktól az órát, néhánytól a gyűrűt, majdnem mindenkitől a hátizsákot szedték el. Nekem szerencsém volt, hogy csomagolás közben ért a riasztás. A legfontosabb cók-mókomat már nem volt időm a hátizsákba visszarakni, a hasam előtt tartottam egy batyuban. De a noteszom, és Perbay Zoli pajtásom zsákjában a részletes útinaplóm odalett. A teherautó néhány óra alatt visszavitt majdnem az egész úton, amin egy hónap alatt végiggyalogoltunk. Ludwigshaven mellett, egy futballpályán raktak ki. Drótkerítésekkel ’stockade’-ekre volt osztva, 200 emberre egy kb. 1000 négyzetméteres rekesz jutott, latrina már meg volt építve. Bemenés előtt DDT-vel fertőtlenítettek (bár lehet, hogy ez később, a ludwigshaveni beköltözés előtt volt, hiszen mi nem voltunk tetvesek, de két hónapi stockade alatt megtetvesedtünk). Végtelen sorbanállás után mosakodni is lehetett. Szokatlanul hideg volt. Aztán leültünk – és kb. két hónapig ott maradtunk. Előbb-utóbb majdnem mindenki eszkábált magának sátrat lepedőből, köpenyből, én egy volt szalmazsákból. Nemhogy nem emlékszem, de már el sem tudom képzelni, hogyan került cövek, karó, spárga stb. Már az első napon is osztottak kekszet meg csokoládét, fejenként egy-egy darabot. De naponta ennél többet még sokáig, talán tíz napig nem kaptunk, eltekintve persze a teától, amit elejétől fogva lehetett nagy kannákban vételezni. A stockade-ek között lehetett közlekedni. Csoda, hogy általában megvolt a létszám (folyton jöttek számolni). S még nagyobb csoda, hogy a zsúfolt-ság és nagy tömeg ellenére nem emlékszem betegségre sem nálunk, sem a környező karámokban. Az embereket átabotában hajtották be a karámokba, így a mi csapatunk (fogságbaestünkkor százan lehettünk még) németekkel keveredve több stockade között oszlott meg. Az amerikai alfőnök rábökés útján kinevezett valakit a karám parancsnokává, de az illető nem sok vizet zavarhatott, mert egyáltalán nem emlékszem rá, azt sem tudom, magyar volt-e vagy német. Hogy az egész futball-pályán hányan lehettünk, nem tudom felbecsülni, a húszezret biztosan elérte a létszám. Az ellátás fokozatosan javult, de megmaradt hidegkonyha jellegűnek. A második hónapban aztán ismét paradicsomi állapotok jöttek: 2-3 ember naponta három ’K-ration’-t kapott (tolltartó nagyságú viaszolt dobozban konzerv, sós keksz, leves vagy kávépor, sütemény, cigaretta, gyufa, fogpiszkáló, stb.), hatalmas, azt hiszem 40 embert befogadó sátrakat állítottak fel és remek hálózsákokat kaptunk. Július elején meglepetésszerűen átvezényeltek egy szabályosan kiépített sátortáborba, Heilbronn határába. Itt már felállított német keretlegénység fogadott, volt Lagermeister és helyettese, szakácsok, egészségügyiek, konyha, raktár (szerszámoknak), zuhanyok. Tulajdonképpen egy nagyváros volt ez, amely nem apró karámokból állt, hanem sok nagyobb táborból. Az ellátás gyengébb volt, mint a K-ration-ek idejében. Ebédre két ember kapott egy nagy kanál levest, ami néha ’schön dick’ (jó sűrű) volt, de sokszor csak néhány szem rizs meg szilva úszkált benne. A vattaszerű amerikai kenyeret is utálta a legénységünk. Elterjedt a düh: ’A németek ellopják a kaját, azért koplalunk.’ Ebben lehetett is valami! Olyan nagy ribillió lett – állítólag az egyik német szakácsot beledobták a forró leveses kondérba –, hogy a parancsnokság külön magyar tábort szervezett. Kell-e mondani, hogy néhány hét múlva a magyar táborparancsnok sátra alatt földalatti raktárt fedeztek fel, rizzsel és konzervekkel. A magyar parancsnokok alatt nem volt állandó konyhai személyzet. A jelentkezők felváltva dolgoztak ott, nagy volt a verseny, és az a hír terjedt el, hogy az egyik honvéd mohóságában 15 liter levest öntött magába és belehalt. Volt olyan eset is – ennek szemtanúja voltam, hogy 7 szem szilva volt a levesben, s a két partner összeverekedett az osztozkodásnál. Sokan barkácsoltak patikamérleget, hogy elosszák a kettőnek kiadott kenyéradagot. A leves sűrűségétől eltekintve azonban nagyon jó volt a heilbronni ellátás, hiszen reggeli és vacsora is volt: húskonzervek, vaj, peanut butter, s mint a levesnél, ennél is szigorúan a genfi konvenció szerint: két ember kapott egy egész adagot. Javította a helyzetet az is, hogy cigaretta is járt, amiért cserébe lehetett ennivalót szerezni. Külső munkára is lehetett kerülni, hetenként egyszer-kétszer mindenkire sor került. A mázlisták a raktárba kerültek, és sonkanadrágjukat naranccsal, csokolá-déval, sonkával kitömve jöttek vissza. (A németek itt hátrányban voltak a szűk nadrágjukkal.) Ezek az emberek aztán legendákat meséltek a katonai raktárak mérhetetlen gazdagságáról és arról, hogy milyen szemérmetlenül lopnak a raktáros amerikai katonák. (Lehet, hogy ezzel csak a saját, nem sokkal szemérmesebb lopásaikat akarták igazolni.)
A heilbronni raktárban én csak egyetlen egyszer voltam dolgozni, mert közben sokkal jobb bulim támadt. Először angol-német tudásom révén a táborkapuba osztottak be. A fogolytábornak ugyanis autonómiája volt, kapuját kívülről az amerikaiak őrizték, hogy senki se mehessen ki, de belül a foglyok őrsége vigyázott, hogy csak az jöhessen be, akinek erre valami engedélye van (például Vöröskeresztes bizottság, stb.). A kapuőrség nagyon irigyelt állás volt, mert állandóan ott tolongtak az ami katonák csencselni, üzletelni. Aki vagány volt, nagyon sokat kereshetett cigarettában vagy akár márkában is. Én ezt nem nagyon tudtam kihasználni, úgyhogy nem bántam, amikor valami ügyetlenség miatt elcsaptak. Mert arra azért jó volt a kapusság, hogy összeismer-kedjem a ’művészet’ iránt érdeklődő amikkal. Így sikerült megszervezni, hogy külső munkásként minden nap egy heilbronni fényképész elhagyott műtermébe jártam ki – idővel másokkal együtt, akiket bevettem a buliba –, s ott fényképről ’csodaszép’ akvarell, majd pasztell arcképeket készí-tettünk. (Fizetés cigarettában – rendszerint nagyon smucig módon. A modellek túlnyomó többsége nem az otthon hagyott amerikai kedvese volt, hanem egy itt felszedett Fräulein.) Valóságos művé-szeti műhely alakult. Tevékenységünket dísztárgyak készítésére is kiterjesztettük, s végül egy maga-sabb rangú mecénásunk (akiről természet utáni portré készült, olajban) kiemelte a csoportot a sátor-ból. A fogolytábor területén egy volt sóbányában nagy fatornyok álltak, ezeket nem tudom, mire használták az amerikaiak, mindenesetre az egyikben műtermet és szállást rendezhettünk be, felsze-relést is kaptunk, s olyan jól éltünk, hogy az ellátásra vonatkozóan semmi emlékem sem maradt, csak az, hogy volt egy kis csicskásunk, az hozta el az ebédet a három művész úrnak (Perbai Zoltán, Zalatnai Lajos, és én). Ez november körül kezdődhetett, mert arra emlékszem, hogy vaskályhával fűtöttünk. Kiállítást is akartunk rendezni a táborban, de a parancsnokság nem engedélyezte, főleg, mert azt mondták a képekről, hogy túlságosan auschwitzi hangulatot árasztanak.

Sebesült hadifogoly

Zenélő hadifogoly

A tábor feloszlatásának eseményei már elmosódtak az emlékezetemben. Csak annyi, hogy egy zsák K- meg D-rationnel, rengeteg cigarettával, két US katonai hálózsákkal és egy oldal-táskával értem haza 1946. január 6-án, mindehhez pedig pecsétes igazolással, hogy ezen dolgok ’are purchased’, s jogos tulajdonomat képezik. Gazdagnak képzeltem magam, mert 2000 pengővel jöttem haza – s kiderült, hogy villamosjegyre sem elég.”