SzemelvŽnyek kritik‡kb—l, 1969 ut‡n

Wešres S‡ndor

 

         Mot’vumai a kultœra mœltj‡b—l erednek, tšrtŽnelem előtti, vagy rŽgi tšrtŽnelmi korszakokb—l – tetemek, s‡rk‡ny-szerű ‡llatfigur‡k, g—t templom-falrŽszek, m‡lladoz— fa-feszŸletek – de a feldolgoz‡s m—dszere, st’lusa, szelleme huszadik sz‡zadi. Mindig figur‡lis – Veress P‡l festŽszetŽnek leggyakoribb t‡rgya az ősi b‡lv‡ny, az elnagyolt, szemŽlytelen, szoborr‡ emelkedett emberalak. A festmŽny itt a szobrot idŽzi, t‡vlattalan tŽr-form‡l‡ssal, nŽha kŽt, gyakran tšbb sz’n Žles kontrasztj‡val meg sem hat‡rozhat— mŽretű űrbe ‡ll’tja alakjait. Ezek nyilv‡nval—an ember-alakok, mŽgsem ember-‡br‡zol‡sok – nincsenek jellemezve, Žppen ellenkezőleg, ‡ltal‡nos’tva, b‡rmely egyŽni jelleg fšlŽ emelve – teh‡t ember-megjelen’tŽsek, de kšzvetve, az archaikus idolum kő- vagy fa-testŽnek ŽreztetŽsŽn keresztŸl.

MŽgis, a technika, melyet alkalmaz, Žs a l‡tv‡ny, mit lŽtrehoz, a nonfigurat’v művŽszettel rokon. SzŽlsősŽgesen hum‡nus festő, hiszen sosem a termŽszetből, mindig a kultœra emlŽkeiből mer’t; de humanit‡sa sosem az egyŽnit, jellemzőt, esetlegeset keresi, hanem a szakr‡lisan ‡ltal‡nos ŽrvŽnyűt; az ãitt Žs mostÓ, vagy a ãb‡rmikorÓ fšlŽ magasul, szel’den, szellemi akad‡lytalans‡ggal ‡tvil‡g’t mot’vumain Žs rajtunk. KŽpei szinte belŸlről sug‡roznak, alakjai ‡that— szemmŽ sűrűsšdnek – tŽtlen, mŽgis hatalmas tekintettŽ, mely a nŽző pillant‡s‡t viszonozza var‡zslatosan.

(Elősz— a FŽnyes Adolf-termi ki‡ll’t‡s 1969-es katal—gus‡hoz)

 

Tornai J—zsef: Veress P‡l b‡lv‡nyai

 

         A b‡lv‡ny voltakŽppen rŽgi v‡lasz az ember Žgi Žs fšldi lŽtezŽsŽnek, t‡rsadalmis‡g‡nak, vagy erkšlcsisŽgŽnek šsszes kŽrdŽsŽre. Ilyenform‡n gyanakodva is kellene fogadnunk, ha egy festő ma b‡lv‡nyokkal rakja tele kŽpzeletŸnk œtfordul—it. Annyira tal‡n mŽgsem vagyunk idegenek egym‡s sz‡m‡ra, šnmagunkban sem vagyunk elŽggŽ tškŽletesek, befejezettek, hogy a b‡lv‡nyok vŽgleges, zavartalan lŽtŽvel p—tolhatn‡nk a saj‡tunkat. Sőt, nagyon is tudjuk: befejezetlenek Žs befejezhetetlenek vagyunk. De Veress P‡lnak Žppen ezek miatt az esendősŽgek miatt volt szŸksŽge – Žs ez mutatja gondolkod‡sa fegyelmŽt – az ‡ltal‡nos’t‡sra, a mozd’thatatlan kŽpletekre: a meg‡ll’thatatlan, fšlfejthetetlen vil‡ggal szemben šnmag‡ban, vagy ami neki ugyanaz a kŽpeiben legal‡bb. EzŽrt azt‡n ezeknek a figur‡knak a faktur‡j‡ban, sz’nŽben, felŸletŽben – a legtšbb domborműnek is beillene dr‡mai plasztik‡ja kšvetkeztŽben – nyoma sincs a nyugalomnak, időtlensŽgnek, győzelemnek, egykedvűsŽgnek. Az …reg b‡lv‡ny kicsinyŽvel, a Bagolyb‡lv‡ny, a Megk’nzott angyal, a Harcol— angyal, a Korhatag b‡lv‡ny, a Szomorœ b‡lv‡ny, de főkŽnt a Főniksz s‡rg‡i, barn‡i, pirosai Žs v‡ltakoz— ‡rnyalatœ szŸrkŽi, a sz‡lk‡s tšredezett, m‡r szinte ršgeszmŽsen a faerezettel tŸntető tests’kok fŽlreŽrthetetlenŸl ellenpontozz‡k a b‡lv‡ny-lŽt Žs b‡lv‡ny-szemlŽlet l‡tszatbiztons‡g‡t. Csak a festő erejŽt tanœs’tja, hogy a b‡lv‡ny-egyensœlyt szŽt nem szak’tj‡k, darabokra nem tšrik ezek a belső ellentŽtek.

(Kort‡rs,1970. jœlius)

 

R‡kos S‡ndor: KŽpek emberarca, Mitikus faršnkšk

Veress P‡l kŽpei, ezek a partra kivetett, v’z-csupasz’totta, homok-csiszolta, szŽl-szikkasztotta faršnkškre emlŽkeztető, kŸlšnšs alakzatok, tšbbrŽtegű Ÿzenet hordoz—i.

         Anyaguk szerkezetŽben, form‡ik egyedi pr—b‡t Žs ‡ltal‡nos tšrvŽnyszerűsŽget bizony’t— fšlŽp’tŽsŽben nemcsak šnmaguk tšrvŽnyŽt sugallj‡k, hanem őrzik egy ember saj‡tos sors‡t is. Olyan emberŽt, aki a nehezebb utat v‡lasztotta (akit a nehezebb œt v‡lasztott), ŽletŽben Žs művŽszetŽben egyar‡nt, s akinek megtart—ja lett az alkot‡s, mert šnmaga lŽtezŽsŽnek kšzŽppontj‡t művei kšzŽppontj‡ba sikerŸlt helyeznie, s ’gy e kŽpek ugyanœgy igazolj‡k őt, mint ahogy ő igazolja e kŽpeket.

         Az ember felől kšzel’tve Veress P‡l nŽvtelen b‡lv‡nyaihoz, ’me, legelső ŸzenetŸk m‡ris etikai termŽszetű: megszenvedett Žlet Žs megszenvedett alkot‡s šsszetartoz‡s‡nak, egym‡st t‡pl‡l— Žs hiteles’tő kšlcsšnšssŽgŽnek Ÿzenete.

         Valamikor Žn mŽg lombjukat is l‡ttam, madarukat is hallottam az elsodort f‡knak, e m’tikus faršnkšk őseinek. Kšvettem a művŽszt sors‡nak nem egy fordul—j‡n, m’g a hull‡mverŽsben ŽletŽvel egyŸtt mind pŽldaszerűbben ‡ttekinthetővŽ sulykol—dott-nemesedett a művŽszete. Az a hajdan nšvendŽk-erdő sűrűbb Žs burj‡nz—bb tenyŽszet volt, kellemesebb Žs pihentetőbb, de jelentŽs nŽlkŸlibb; ezek a ršnkšk nem csonkjai, hanem sűr’tmŽnyei s egyszersmind tov‡bbmond—i is az egykori erdőnek: olyan kšzegbe nőttek ‡t, amelyben egyetlen fa is erdőt jelent.

         A művŽszet mondatainak: tartalmi Žs formai kšzlŽseinek felh’gul‡sa, fogalmak, szavak, sz’nek, form‡k infl‡ci—ja idejŽn ez a semmiről le nem mond—, de a vil‡g sokfŽlesŽgŽt egyre tšmšrebb jelkŽprendszerbe zsœfol—, Ÿresen hagyott tŽrrel, elhallgatott form‡val, ki‡lt— csšnddel beszŽlő alkot‡sm—d Veress P‡l művŽszetŽnek kšvetkező, etikai-esztŽtikai Ÿzenete.

         KŽpei, tœl az elmondottakon, persze šnmagukban Žs šnmagukŽrt val— alkot‡sok elsősorban, magyar‡zat Žs indokol‡s nŽlkŸl kšzlik a saj‡t lŽtŸket; nem illusztr‡ci—i a val—s‡gnak, hanem maguk is val—s‡gok. AtmoszfŽr‡juk van, Žvgyűrűik tŸkršzte belső tšrtŽnetŸk, ‡h’tatuk. ElnŽm’tanak bennŸnket. …sztšnšznek, hogy mikŽnt alkot—juk tette, kšltšzzŸnk ‡t mi is šršk kšzŽppontjukba, s engedjŸk ‡t magunkat form‡l—–œj’t— erejŸknek. Az elmŽlyŸlŽs v‡ltozatai, s e v‡ltozatok fšldjŽből valamennyiŸnk sz‡m‡ra m‡s-m‡r nšvŽnnyŽ sarjad—, mŽgis kšzšs gyškerű ind’ttat‡sok bokrai –, ’me a művŽszet (mint minden ember- Žs Žletform‡l— k’sŽrlet) legfőbb Žs befejezhetetlen Ÿzenetsora.

         Az emberi lŽt egyedisŽge Žs egyetemessŽge, az egyŽni tšrvŽnyszerűsŽgek kšzšs tšrvŽnnyŽ kov‡csol—d‡sa, a szellemi kincsek sokfŽlesŽge Žs mŽgis egysŽge a nŽpeket, orsz‡gokat, fšldrŽszeket, tŽrbeli Žs időbeli t‡vols‡gokat šsszefog— emberi kultœra šlelŽsŽben – ez is egyik (s tal‡n nem is utols—) Ÿzenete Veress P‡l kŽpeinek.

                           (Kort‡rs, XX. Žvfolyam, 1976. szeptember)

 

         Luk‡csy S‡ndor: Veress P‡l b‡lv‡nyai az Ernst Mœzeumban

 

Festeni (j—l) sokan tudnak, a festŽszet eszkšzeivel saj‡t vil‡got teremteni kevesen. Gul‡csy Nakonxip‡nja ilyen, sajg— rŽvŸleteivel, sŸllyedő, tŽveteg alakjaival... M‡sfŽle teremtett vil‡g Veress P‡lŽ. Nem az ‡lmok gomolyg— ‡rj‡b—l merŸl fšl, hanem az ősmœlt titokzatos šrvŽnyeiből; a gesztus, mely lŽtre hozta, nem a menekŸlŽsŽ, hanem az emlŽkezŽsŽ.

         [É] Gul‡csyt eml’tettem. Veress P‡l abban is kŸlšnbšzik tőle, hogy nem merŸl el a magateremtette vil‡gban. MŽly egyŸttŽrzŽssel, de k’vŸlről szemlŽli alakjait. Sorsukat emberinek l‡tja, s Žppen ezŽrt megŽrti esendő voltukat. Ebből a megŽrtŽsből fakad humora, festŽszetben a hum‡numnak e ritka aj‡ndŽka.

                                    (Magyar Nemzet, 1986)

 

         Frank J‡nos

 

[É] KŽpei, b‡rmennyire absztrah‡ltak is, majdnem kiz‡r—lag alakosak, alakok. Kompoz’ci—i csaknem mindig hangsœlyozottan vertik‡lisak; m‡skor pedig mintha geometrikus ‡br‡kra utaln‡nak, de csakis utalnak, mivel a sz‡ndŽkos szab‡lytalans‡g Žs a tudatos elnagyolts‡g a jellemzőjŸk. Saj‡tos elj‡r‡sa — alighanem ő maga volt a műfaj, a technika megteremtője — a salakrelief. Ez olyan festŽszet, amely m‡r ‡tlŽpte a plasztika, legal‡bbis a dombormű hat‡r‡t. [É] Ahogyan kompozici—iban Veress ‡thidalta a geometrikus Žs a l’rai tartalom ellentŽtŽt,ezeken a salakeliefeken kibŽk’tette az intenz’v szinek Žs a sz’nredukci— ellenmond‡sait is. A reliefek tudniillik csak œgy magukban ŽlŽnk sz’nŸek voln‡nak Žppen, de hat‡rozottan tomp’tja, reduk‡lja őket az Žrdes felŸlet fŽnyt nyelő optikai hat‡sa. Mondhatn‡m, valamennyi művŽnek fort‡lya a statika Žs az expresszivit‡s, az šrškŽrvŽnyűsŽg Žs a mozgalmass‡g furcsa, Žs oly ritka egysŽge.

(elősz— az Ernst Mœzeum ki‡ll’t‡si katal—gus‡hoz, 1986)

 

         Orb‡n Ott—: A b‡lv‡nyok ‡rnyŽk‡ban

 

Gondolom, nem annyira elvi megfontol‡s, mint ink‡bb termŽszetes j— šsztšne sarkallta Veress P‡lt arra, hogy e t‡vlatt—l megriadva megpr—b‡ljon egy szakadŽk fšlštt, fŽlœton a matematika tisztas‡ga Žs az ŽrzŽkelŽs bujas‡ga kšzt, a puszta levegőn sŽt‡lni. Nekem legal‡bbis ezt sugallja b‡tor eklektik‡j‡nak lŽterejű kšvetkezetessŽge, melyet ennyi rŽszletre kiterjedően megtervezni aligha lehet. Val—di szŸksŽgben Žs szorongattat‡sban az Žletšsztšn elemi műkšdŽse kell ahhoz, hogy valaki, mikšzben menteni pr—b‡lja a menthetőt, az ellentmond‡sok ilyen szšvevŽnyŽbe keveredjŽk; hogy jellŽ kšnnyebbŸlt emberalakja b‡lv‡nykŽnt megjelen’tve sœlyosan testes legyen; hogy a kšrvonal Žs a felŸlet kŽtsŽgbe vonva gazdag’tsa egym‡st; hogy a kőszerű rideg form‡nak f‡hoz illően eleven erezete t‡madjon; hogy t‡blakŽpe reliefkŽnt viselkedjŽk.

 (ƒlet Žs Irodalom, 1988. jœlius 8.)

 

KerŽkgy‡rt— Istv‡n: Veress P‡l festmŽnyeiről

 

 [É] Vannak festők, akik egy-egy kŽp erejŽig vagy egy-egy peri—dus tartam‡ra tudnak egyetlen st’lusban alkotni, s ut‡na valamit megint ki kell tal‡lniuk vagy valamilyen œjabb ir‡nyzat kšvetŽsŽvel kell megpr—b‡lkozniuk. Veressnek sikerŸlt az, ami az ut—bbi Žvtizedekben csak nagyon keveseknek adatott meg. Egy minden ’zŽben egyŽni, csak r‡ jellemző alkot—i vil‡got teremtett meg, amely egysŽges Žletmű felŽp’tŽsŽt tette lehetővŽ. Feladata: benŽpes’teni, minŽl teljesebbŽ tenni ezt az alkot—i vil‡got.

(Gul‡csy GalŽria. òj Magyarorsz‡g, 1991. m‡jus 22.)

 

Kov‡ts Albert: Van remŽny. Veress P‡l kŽpei a Vigad—ban. ƒlet Žs Irodalom, 1997. m‡rc.7.

 

Selected Passages from Critical Reviews, after 1969

         He never relies on graphical effects, on the power of the elegant line. His colour scheme is subtle rather than loud. He packs everything into the figure, into the contrast between the massive, sculpture-like figure and the mostly empty surrounding. And staring at us from the frame within the picture, from the empty air coloured sometimes blue and sometimes red or brown, or even grey, the idol glows evocatively and monumentally.

(S‡ndor Wešres: Foreword to the Catalogue of the 1969 Exhibition held in the Adolf FŽnyes Hall)

 

Veress' 'Idols' offer the viewers neither an easy aesthetic experience, nor a pseudo-cultural adventure, nor an idle and superficial 'interpretation'. Nevertheless, his simplified, anthropomorphic shapes carry concrete emotional/intellectual content, such as anxiety, benevolence or erudition É All we can say about them is that the path they take constitutes one of the - radical but essential - directions in modern Hungarian art. They are not meant to be emulated - that would only result in imitations; nevertheless, they convey an idiosyncratic and characteristic message in an undoubtedly individual artistic language, and by transgressing the conventions they are capable of exerting a powerful influenceÉ

                  (Gyšrgy Horv‡th: "Modern" and modern, Magyar Nemzet, June 17, 1969

 

[...] For us, man is an enigmatic creature. It is not enough to represent and to express him; one has to consider his entire existence. P‡l Veress, too, sets about this enigmatic creature - himself, the man - by employing both his intellect and the arsenal of his means of expression.  This was why he had to reach so far back in searching: right back to the world of the primitive, magical man, of ancient cultures. This was not an easy thing to do: in his earlier pictures the act of searching was still very much in evidence; he kept being bogged down at the immediate realities. He was unable to hear the call of the "silent depth". As soon as he heard it, the idols suddenly appeared in his pictures, collages and linocuts. After that he created almost nothing but idols. These were hidden inside him and he had to respond to the call in unison with them: instead of the word "call", I should really have said "challenge", as he has been fighting this decade-long struggle not only for himself, but on our behalf, too.

                           (J—zsef Tornai: The Idols of P‡l Veress, Kort‡rs, July 1970)

 

P‡l Veress' paintings, these strange formations resembling beached driftwood polished by water and sand and dried by wind, carry messages at several levels. In the structure of their material and in the construction of their forms demonstrating individual test and general laws, not only do they radiate their own sovereign laws but also give evidence to the peculiar fate of a man. He is a man who chose the harder way (who was chosen by the harder way), both in his life and in his art, and for whom creation became the salvation, as he was able to transpose the centre of his existence into the centre of his works, and so these paintings certify him, just as he certifies the paintings.

Approaching P‡l Veress' nameless idols from the human direction, their first message is already of an ethical nature: they convey the message of the shared fate of sufferance brought on by life and creation, respectively, of their mutuality in feeding and authenticating each other.

I remember when the drifted woods, the ancestors of these mythical tree stumps, were still in leaves, with birds chirping among the foliage. I was with the artist at several turning points of his life, watching his art sublimate and ennoble through the vicissitudes of long years. What was once a forest of seedlings became a thick and proliferating jungle, more present and more relaxing and yet less meaningful; these tree stumps were the quintessence as well as the mementos of the old forest, rather than its remnants: they now reside in a milieu where a single tree amounts to an entire forest.

         At the time when artÕs sentences, its statements of content and form, are being watered down, and at a time when we experience the inflation of notions, words, colours and forms, this mode of creation, which relinquishes nothing and crams the worldÕs diversity into an ever more concise system of symbols, is the next ethical/aesthetical message of P‡l VeressÕ art, speaking with muffled forms and screaming silence.

         Over and above of what I have said, his pictures are primarily sovereign works of art that speak for themselves, informing us of their own existence without explanation and justification; instead of illustrating reality, they themselves are pieces of reality. They have an atmosphere, an intrinsic history similar to the growth ring of trees, and an aura of devotion. They silence us. They encourage us to do what their creator has done: to move into their eternal centre and abandon ourselves to their formative/revitalising power. These varieties of meditation are bushes stemming from one root, which grow into different plants for each of us from the soil of these varieties – this is the main and interminable message of art (and of every other experiment shaping people and lives).

         The uniqueness and universality of human existence, the hammering of individual laws into a common law, the diversity of intellectual treasures, which nevertheless displays homogeneity – these are all embraced in human culture linking peoples, countries, continents, spatial and temporal distances – these are also the, not the least important, messages of P‡l VeressÕ art.

         (S‡ndor R‡kos: The Human Faces of Pictures. Mythical Driftwoods,

                           Kort‡rs, vol. XX. September, 1976)       

 

There are many who can paint (well), but only a few can create their own world with the means of painting.  With its numb delusions and receding, frail figures, Gul‡csy's imaginary land, Nakonxipan, springs to mind as an obvious example of such a world [É] The universe P‡l Veress has created is different. Instead of rising from the whirlpool dreams, this world emerges from the mysterious vortex of ancient past; the gesture that created it is one of recollection, not one of escape.

         [É] I have mentioned Gul‡csy. But P‡l Veress differs from him in another respect, too: he does not get lost in the world he has created.

                                    (S‡ndor Luk‡csy: P‡l Veress' Idols in the Ernst Museum, Magyar Nemzet, 1986.)

 

         [É] His paintings, however abstract, are almost exclusively figures. His compositions are nearly always emphatically vertical, sometimes reminiscent of geometrical figures.. But that is onlya hint, as their main characteristics is deliberate irregularity nd conscious roughness.His peculiar  technic —his own invention — is the slag-relief, which croses the boders of sculpture, or at least those of bas-relief. [É]Just as Veress succeeded in his compositions to bridge the gap between geometric and lyrical content, on this slagreliefs he reconciled contrast of intensive colour and colour-redaction. The colours of the reliefs in hemselves would be lively but the light absorbing of the rough surface dims and reduces them to a large degree. The secret of virtually every one of his works consists of the curious and sovery rare union of the static and the expresive, of the eternal and the dynamic.

(Preface of J‡nos Frank, to the Ernst Museum exhibition catalogue 1986)

 

 

Nothing but the elementary action of vital instinct can explain, how someone in real distress, being really at bay [É] should find himself in such a tangle of contradictions: that his human figure distilled to the lightness of a sign represented as an idol should receive heavy corporality; that contours and surface should mutually call in doubt and yet enrich each other; that the stonelike rigid form should develop a vivid network normally befitting wood; that his panel painting should behave like a relief; that in his capacity as a painter he should openly venture to penetrate into space...

(Ott— Orb‡n: In the Shadow of Idols, ƒlet Žs Irodalom, July 8, 1988)

 

         There are painters who can work in one particular style only for the period of a couple of compositions, until they are overcome by the urge to try a new direction. Veress has achieved what only very few people have been able to do. He created an individual, idiosyncratic worl, which enabled him to build a homogeneous world oeuvre. His task now is to populate this world with as many compositions as possible.

(Istv‡n KerŽkgy‡rt—: On P‡l Veress' Paintings. òj Magyarorsz‡g, May 22, 1991)

 

There is a certain ÒtopicÓ, a terrain verbally expressible, which defines, although superficially and in some ways tritely, P‡l VeressÕ painting. The Idols. With his choice of title, the artist himself helped promote this idea. Nevertheless, these titles are literary designations for identifying paintings and only remotely have a bearing on the inner content embodied in the artworks. These abstract, stylized figures appear more as the belated and enervated descendants of the former gods and sacral meaning. Mutilated and deformed figures, they are the wretched and degenerate heirs of the highly respected gods of cultures of a complete worldview, which once functioned perfectly well, analogous to dried-out trees. Now and then they make an attempt to fulfil their former functions, with a solitary gesture, a look or a movement commanding respect. But the effect is rather comical. Locked up together in a room, they evoke some Paradise Lost, an Atlantis sunk to the bottom of the sea. All this emanates an enervated desired for freedom, equally motivated by the ideas of a Utopian society and of modern painting. There is hopeÉ

                  (Albert Kov‡ts: There is Hope, ƒlet Žs Irodalom, March 7, 1997)

 

        

  B‡lv‡ny az időben – Veress P‡l festőművŽszről

Az Žn időmben ‡ll egy b‡lv‡ny. 1969-ben l‡ttam meg, a Kass‡k Klub ki‡ll’t—termŽben, messze Žlőhelyemtől, a Belv‡rost—l. A nevezetes SzŸrenon egy darabja volt, de az egŽsz m‡r elhom‡lyosult előttem. A hosszœ villamosœt, a vendŽg ŽrkeztŽn csod‡lkoz— nŽpművelő, a csšndes ki‡ll’t—terem, ahol magamra hagyott, a fŽnyes nap – mert fŽnyes volt a nap –, akkori nagykamaszkoromt—l bennem van. Elvadult helyekre j‡rtam, fŽlig titkos gyors t‡rlatokra, kispekul‡lt muzsik‡t hallgattam szokatlan helysz’neken, antikv‡riumokban ãnyugatiÓ katal—gusokat Žs lapokat vad‡sztam. A szemŽlyes avantgarde Žvei, nŽh‡ny Žv, am’g el nem Žrtem az ős-, —- Žs kšzŽpkorhoz, Tacitushoz Žs Anonymushoz rŽgŽsz-sŸvšlvŽnykŽnt. Egy œt a kib’rhatatlan hatvanas-hetvenes Žvekben.

SzŸrenon? SzŸrrealist‡k Žs nonfigurat’vok. KŽt kih’v‡sa kornak, egybetolva. Ma m‡r legenda. Az egykor volt l‡togat—k sz‡ma napr—l napra gyarapszik, mint partiz‡nok vŽn p‡rtfőtitk‡rok idejŽn. çh’tatos bekezdŽsek, konkrŽt l‡bjegyzetek Žs p‡r‡s s—hajt‡sok emlŽkeznek r‡. Nekem nem kellet jegyŽrt sorba‡llnom a kapuban.

A b‡lv‡ny ott volt jobbra a bej‡ratt—l, a j—l vil‡g’tott falon. Az erős napfŽnyben, termŽszetes kšzegŽben. Nem Žjszakai, sejtelmes idol, mocskos m‡gi‡k eszkšze, hanem bŸszke, hegytetőre val—. Ahogyan szoktam, kšrbesŽt‡ltam a t‡rgyak kšzštt, v‡rv‡n melyik sz—l’t meg. A b‡lv‡ny nem sz—lt semmit. LŽtezett, de nem ŽnŽrtem, nem miattam, hanem šnmag‡Žrt. Nem volt titokzatos, nem volt rejtelmes, nem rejtvŽnynek kŽszŸlt, nem Ÿzenet‡tad— sŸrgšnyp—zn‡nak, hanem, hogy lŽtezzŽk. A lŽtezŽsnek ez az ereje megragadott, az—ta sem ereszt. Nem szŸrre‡lis, nem nonfigurat’v, hanem re‡lis figura: viadala csak az idővel van. Belőlem imm‡r sohasem mœlik el.

Veress P‡l kŽsz’tette. FestmŽnynek mondj‡k – nem kŸlšnšsen nagymŽretű – de nem s’kra tett festŽk, hanem a teret ural— alkot‡s, az egyenletes, egysz’nű, semleges h‡ttŽr nem sz‡m’t, csak a belőle kiemelkedő, vŽn tšlgyek kŽrgŽt idŽző figura. A b‡lv‡ny.

Ma m‡r tudom, az alkot— kŸlšnleges technikai elj‡r‡st dolgozott ki, egyedit, szemŽlyeset – de mindez műtšrtŽnŽszi kŽrdŽs. A mű a fontos. A mű – most m‡r sejtem – šnarckŽp, mint minden val—di műalkot‡s.

 

Veress P‡lr—l akkoriban nem sokat tudtam. 49 Žves volt a tal‡lkoz‡skor, az ifjak kšzštt egy sokat megŽlt Žrett fŽrfi. 1943-ban vŽgzett a KŽpzőművŽszi Főiskol‡n: szerencsŽtlen idő. M‡r abban az Žvben ki‡ll’tott, s azut‡n: h‡borœ, amerikai fogs‡g. Majd hazatŽrŽs, nŽmi politika, s az Žletrajz tŽnyeit tœl fontosnak tart—k szemŽben: nagy v‡ltoz‡s. Behaj—z‡s egy holt‡gba. FŽlig-meddig hivatali munka, ford’t‡s, kŽsőbb elismertsŽg a gazdas‡gi œjs‡g’r—i p‡ly‡n. De sz— sincs p‡lyam—dos’t‡sr—l: csak œgy maradhatott festő a bakancsos, l—denkab‡tos majd n‡jlon Žs tup’r korban, ha nem ãművŽszŽletetÓ Žlt, nem olyat, ami a giccsŽletrajzok vagy a p‡rttšrtŽnet t‡rgya lehet. Folyamatosan dolgozott Žs ŽpŸlt, sarzsit, plecsnit, szinekœr‡t nem szerzett. Azok ismertŽk Žs ismertŽk el, akik sz‡m’tottak.

Munk‡it l‡ttam Žs Žszrevettem mŽg j— nŽh‡ny t‡rlaton, az illusztr‡lta kšnyveket, verseskšteteket (R‡kos S‡ndor, Tornai J—zsef Žs m‡sok művŽt) megvettem, anŽlkŸl, hogy a boltban kinyitottam volna; hiszen ilyen l‡tv‡ny nem adhat— ak‡rmilyen szšveg mellŽ.

Veress P‡l 1999-ben meghalt. S ahogyan tšrtŽnni szokott a homlokukon csillagot hord—kkal, az Žletmű tov‡bb Žl, nem gyarapszik, de előbukkan. Kiemelkedik. Nő, ahogyan lekopnak mellőle a puh‡bb anyagb—l alkotott/alkot— kort‡rsak. A felesŽg, De‡k ƒva, a sok Žvtizedes p‡r /vagy pars, azaz rŽsz?/ sokat tesz azŽrt, hogy ’gy legyen. Egy monografikus kštetbe ršgz’tette mindazon ismereteket Žs tud‡st Žs ŽrzŽseket – igen, ŽrzŽseket! – amelyek ‡ltal imm‡r a művŽszettšrtŽneti kšzismeretben is a hegytetőn ‡ll a b‡lv‡ny. A mű Žs akinek šnarckŽpe.

Most egy fontos ki‡ll’t‡s ny’lt meg egy bar‡ts‡gos galŽri‡ban, Veress P‡l rajzait ismerhetjŸk meg ott. çltal‡ban elfeledkezŸnk arr—l, hogy a főművek megform‡l‡st sok kŽzmozdulat előzi meg; sok rajz, sok k’sŽrlet, sok lŽpŽs kšzel’t a teljessŽg felŽ. Most nem puszt‡n v‡zlatokr—l, pr—b‡kr—l van sz—, hanem a kŽpi gondolat megragad‡s‡r—l, p‡r vonalat k’v‡n— tenyŽrnyi egŽszek sor‡r—l. A festő Žveken ‡t ƒva (P‡l ƒv‡ja) kŽrŽsŽre mindennap kŽsz’tett egy-egy rajzot. Csak neki, s ezek m‡ig ismeretlenek voltak. A galŽri‡s Mars— Di‡na Žrdeme elibŽnk kerŸlŽsŸk. Az anyag, amiből a csœcsok form‡l—dtak.

ƒs nŽh‡ny kŸlšnleges, szemŽlyes alkot‡s: kŽpben tov‡bb gondolt szšvegek. Egy francia dr‡makštet, a szšvegoldalak kšzŽ kštetett, az egyŸttolvas‡s emlŽkŽt őrző aj‡ndŽk p‡rj‡nak 1946 kar‡csony‡ra; a csal‡d ŽletŽt lejegyző apr— akvarellek az štvenes Žvekből; egy monumentum a negyvenedik h‡zass‡gi Žvfordul—ra: Enkidu, a sumer mitol—gia megszel’d’tett vad nom‡d emberistene sz—l belőle szšvegben Žs kŽpeken. Vajon miŽrt ezt kapta a kedves?

Nem lehetŸnk szemŽrmesek: Veress P‡l a XX. sz‡zad legjelesebb magyar festői kšzštt elfoglalta a helyŽt imm‡r.

A ki‡ll’t‡s megtekinthető 2007. szeptember 17. – okt—ber 5. kšzštt az Arte GalŽri‡ban (Budapest – Belv‡ros, Ferenczy Istv‡n utca 14., a K‡rolyi-kertnŽl. Nyitva hŽtkšznapokon 11 Žs 18 —ra kšzštt.)

Szab— BŽla Istv‡n: 2007. szeptember 20.